Ennek az iratnak nincs meg a jellegzetes levél formája, és szerzője sem magát, sem címzettjeit nem nevezi meg. Előadásmódjából és kifejezéseiből nyilvánvalóan következik, hogy egy meghatározott olvasóközönségnek szól (1Jn. 2,1; 1Jn. 5,13), és hogy olvasói már régebben megtért pogányok voltak (1Jn. 2,24; 1Jn. 3,11; 1Jn. 5,21). Nyelve és gondolatai annyira hasonlítanak a negyedik evangéliumra, hogy ez a belső érv is megerősíti több őskeresztény író tanúságát: szerzője János apostol.
A hagyomány szerint ezt az iratot a negyedik evangélium kisérőlevelének tekinti. János célja evangéliumának megírásával az volt, hogy bizonyos Kis-Ázsiában fellépett eretnek tanítással szemben híveit megerősítse az igaz hitben. A hamis tanításról ez a kisérőlevél ad némi felvilágosítást. Lényege az volt, hogy tagadta Jézusban az Isten és az ember valóságos egységét, tehát Isten Fiának igazi megtestesülését (1Jn. 2,22; 1Jn. 4,2-3; 1Jn. 4,14-15). Ezzel nyivánvalóan gyökerében utasítja vissza az eretnek tanítást, ugyanakkor azonban rámutat a Jézus istenségébe vetett hitnek gyakorlati következményeire: hívei törekedjenek szent életre és gyakorolják a szeretetet.
Gondolatai vissza-visszatérnek a levél folyamán, de mindig más szempontból ismétli meg őket. Az első részben a kegyelem isteni világozzágában való életről (1Jn. 1,5-1Jn. 2,28), a másodikban az Isten gyermekeihez méltó életről (1Jn. 2,29-1Jn. 4,6), a harmadikban a szertetben való életről (1Jn. 4,7-1Jn. 5,17) van szó. Ezt a levelet valószínűleg az evangéliummal egy időben vagy hamarosan utána írta Efezusban.