Péter, eredeti nevén Simon, a Genezáreti-tó partján fekvő Betszaidából származott (Jn. 1,42-44). Testvérével, Andrással együtt halász volt. Jézus hívó szavára, aki emberek halászaivá, apostolokká tette őket, azonnal letették a hálót és nyomába szegődtek (Mt. 4,17-22; Mk. 1,16-20). Az Úr már első találkozásuk alkalmával a jeletőségteljes Péter (Kéfa=szikla) nevet adta Simonnak (Jn. 1,42). Később megmagyarázta a név jelentését: Péter fősége az a sziklaalap, amire eygháza épül (Mt. 16,18), és feltámadása után át is adta neki az egyházi főhatalmat (Jn. 21,15-17).
Péter már Jézus életében is mindig első helyen volt az apostolok között, a mennybemenetel után pedig ő vezette az egyházat. Az első pünkösdön az ő ajkáról hangzik el először a megváltás evangéliumának hirdetése (ApCsel. 2,14-40). Jeruzsálemi működése I. Heródes Agrippa börtönében végződik, ahonnan csodálatos módon kiszabadulva (ApCsel. 12,3-11), a hagyomány szerint hosszabb apostoli úton, Szírián, Kis-Ázsián és Görögországon keresztül Rómába megy és megalapítja az ottani egyházat. Ez a negyvenes évek elején történt. 49-ben újra Jeruzsálemben találjuk, részt vesz az aposoli zsinaton és azokkal a "zsidózókkal" szemben, akik a pogányságból megtért hívekre is rá akarták kényszeríteni a mózesi törvényt, kimondja az elvi döntést: nem a mózesi törvény, hanem Jézus Krisztus kegyelme által üdvözülünk (ApCsel. 15,11). Később Pál említi entióchiai tartózkodását (Gal. 2,11-14). Dénes korintusi püspök 170 körül kelt levelében azt írja, hogy Péter és Pál Korintusban találkozott és együtt mentek Rómába, ahol ugyanazon a napon, 67. június 29-én szenvedtek vértanúhalált. Ezt az apostolfejedelmek első századba visszanyúló római kultusza és több őskeresztény író (Római Kelemen, Tertullián, Gájusz presbiter) is megerősíti.
Péter apostol a kis-ázsiai tartományok híveihez intézi ezt az általa vagy egy tanítványa, Szilvánusz által írt levelet (Lásd 1Pt. 5,12). Megírására kétségtelenül apostoli útján szerzett tapasztalatai és a Kis-Ázsiából érkező kedvezőtlen hírek indították. A keresztény hitük és erkölcsi életük tisztaságának megőrzése érdekében, mint másutt, ott is elhúzódtak a pogányoktól. Ez a magatartás ellenséges érzést keltett a pogányokban és különböző rágalmazásokban és üldözésekben nyilvánult meg (1Pt. 2,12; 1Pt. 2,19-20; 1Pt. 3,14-17; 1Pt. 4,4; 1Pt. 4,12-19). A fiatal keresztények kettős veszélyben forogtak: attól lehetett tartani, hogy a bántalmak vagy gyűlölködésre és erőszakos ellenállásra indítják őket, vagy bátorságukat veszítik és alkalmazkodnak a pogány környezethez. Az apostol tehát vígasztalja és buzdítja őket levelében. A krisztusi hit örök üdvösséget ad annak, aki kiállotta a földi élet megpróbáltatásait (1Pt. 1,3-12). Éljenek tehát a keresztény tanítás szerint szentül és a szeretet szellemében, teljesítsék állapotbeli kötelességeiket és bocsássanak meg üldözőiknek (1Pt. 1,13-1Pt. 3,12). Minderre a szenvedő Krisztus példája, a közeledő ítélet gondolata és az örök boldogság reménye ad erőt (1Pt. 3,13-1Pt. 5,11).
A levél Rómában kelt. Ha maga Péter apostol a szerzője, akkor Néró császár üldözése és az apostol keresztre feszítése, 64 előtt íródott. Mint János apostol a Jelenések Könyvében (Jel. 14,8) és a korabeli zsidó iratok, Péter képletesen Babilonnak nevezi Rómát (1Pt. 5,13), mert éppen olyan hatalmas és romlott volt, mint hajdan az Eufrátesz mentén épült nagyváros.