Pál messze a szetföldtől, a kis-ázsiai Tarzusban, Kilíkia fővárosában született (ApCsel. 9,11; ApCsel. 21,39; ApCsel. 22,3). Általában azt tartják, hogy néhány évvel fiatalabb volt Jézusnál, mivel az első keresztény vértanú, István megkövezése idején még fiatalemberszámba ment (ApCsel. 7,58). Benjamin törzséből származott (Róm. 11,1). Atyjának sem neve, sem foglalkozása nem ismerős, de római polgárjogáról (ApCsel. 22,25-28) arra lehet következtetni, hogy a város jobb módú polgárai közé tartozott. Családjában, mint általában a görög földön élő zsidó telepes családokban a féltékenyen őrzött zsidó hagyomány keveredett a görög kultúra hatásaival. Ez a kettős jelleg mutatkozik az apostol két nevében. A zsidó Saul nevet azonban később, amikor apostoli munkáját kezdi a pogányok között, teljesen kiszorítja a görög-római Pál.
A szülői házban a farizeusok felekezetének szigorú szelleme uralkodott (ApCsel. 23,6): szülei idegen földön is vallásos hűséggel ragaszkodtak az ószövetségi törvényhez és az ősök hagyományaihoz, s gyermeküket is ebben a szellemben nevelték. Nem maradt azonban hatástalan a fejlődő gyermekre a Tarzusban virágzó görög kultúra sem, és -amint később írt levelei bizonyítják- tőkéletesen megtanulta a görög köznyelvet. Szülei Szentírás-tudós, törvénymagyarázó rabbivá akarták nevelni, de az akkori zsidó szokás szerint kézművességre is kitaníttatták. Ennek később akkor látta hasznát, amikor apostoli munkája közben egyéni szükségleteiben nem szorult a hívek adományaira, hanem keze munkájával kereste kenyerét (ApCsel. 18,3; ApCsel. 20,34-35; 1Kor. 4,12; 1Tessz. 2,9; 2Tessz. 3,8).
Felsőbb tanulányokra Jeruzsálembe kerül, ahol nővére is férjnél volt (ApCsel. 22,3; ApCsel. 23,16), s a híres törvénymagyarázó, Gamáliel rabbi tanítványa lesz. A jeruzsálemi tanulmányi évek idején szerzi bámulatos jártasságát az ószövetségi Szentírásban. Megtanulja a Szentírás rabbi módon történő értelmezését, kifejleszti eleven vitatkozóképességét és tudatosan is a farizeusok törvéyhez szabott, szigorú életmódjához csatlakozik.
A lobbanékony természetű, eszmékért lelkesedő Pált ilyenformán neveltsége az ószövetségi törvény és a zsidó hagyományok szenvedélyes követőjévé és hirdetőjévé tette, nem csoda tehát, ha ott látjuk a bontakozó egyház üldözőinek első sorában. Részt vesz István vértanú megkövezésében, s vezető szerepe van az utána kitört keresztényüldözésben (ApCsel. 7,58; ApCsel. 8,3; ApCsel. 26,9-12; Gal. 1,13). Főpapi felhatalmazással Damaszkuszba indul, hogy fogságba vesse és Jeruzsálembe vigye az ottani keresztényeket. Damaszkusz kapuja előtt azonban hirtelen megjelenik neki a megdicsőült Üdvözítő, s néhány szavával csodálatos módon hitvallójává és apostolává változtatja (ApCsel. 9,3; ApCsel. 22,6-16; ApCsel. 26,12-18).
Pál ettől a pillanattól fogva meggyőződéssel hiszi, hogy Jézus a megígért Messiás, maga az Isten fia. Az a tény, hogy látta a feltámadt Jézust, aki a mennyei Atya dicsőségében él, őt is -mint a többi apostolt- Jézus tanújává és apostolává avatja (1Kor. 9,1). Damaszkuszban megkeresztelkedik és a zsidók előtt nyíltan megvallja hitét. Mindez 38-ban történhetett. Azután hosszabb időre visszavonul a Damaszkusztól délkeletre fekvő, elhagyatott vidékre, melyet akkor Arábiához számítottak (Gal. 1,17), hogy a magány imádságos csendjében, Isten kegyelémek hatására megérlelődjék lelkében az új hit, és előkészüljön apostoli hivatására.
Damaszkuszba visszatérve az ottani keresztényekhez csatlakozik és nyilvánosan hirdeti új meggyőződését. A zsidók ellenséges magatartása miatt azonban el kell menekülnie (ApCsel. 9,23-25; 2Kor. 11,32-33). Jeruzsálembe megy, hogy kapcsolatba lépjen Péter apostollal. Tizenöt napot tölt vele (Gal. 1,18) aztén visszatér szülővárosába. Tarzusból a negyvenes évek közepén az apostoli lelkű Barnabás, akivel valószínűleg már Damaszkuszban találkozott, aki Jeruzsálembe is elkisérte, Antióchiába hívja (ApCsel. 9,30; ApCsel. 11,25-26). Egyévi eredményes apostoli munkájuk után, amikor a jeruzsálemi híveket éhínség fenyegeti, az antióchiai egyház kettejükkel küldi el nekik szertetadományait (ApCsel. 11,27-30).
Az antióchiai egyház ekkor már annyira megerősödött, hogy vezetői az evangélium további terjesztésére is gondolhattak. A Jeruzsálemből visszatért Pált és Barnabást bízzák meg az apostoli munkával. Először Barnabás hazájába, Ciprus szigetére hajóznak, onnan át a kis-ázsiai partra. Bejárják Pamfíliát, Pizídiát és Likaóniát, és megalapítják a pizídiai Antióchia, Ikónium, Lisztra és Derbé egyházát (ApCsel 13 és 14. fejezet). Ez volt Pál első apostoli útja (45-48).
Második apostoli útjára (49-52) a Jeruzsálemben tartott apostoli zsinat után indul el Szilás kiséretében. Útjára Szírián, Kilíkián, Liakónián, Frígián és Galácián visz keresztül.
Isteni útmutatást követve, Krisztus születése után fél évszázaddal átkel Európába, s eljut Filippibe, Tesszalonikába, Béreába, Athénbe és Korintusba. Itt másfél esztendőt tölt és megírja első és második levelét a tesszalonikai hívekhez. Majd Efezuson és Jeruzsálemen keresztül visszatér Antióchiába (ApCsel. 15,36-ApCsel. 18,22).
Harmadik apostoli útja (53-58) Galícián és Frígián keresztül Efezusba visz, ahol három évet tölt az egyház megszervezésének munkájában.
Itt írja levelét a galatákhoz és első levelét a korintusiakhoz. 57 nyarán újra átkel Európába s egy ideig Makedóniában működik. Onnan írja második levelét a korintusiakhoz. Később maga is lemegy Korintusba, de csak rövid időt tölt ott, mert ekkor már római és hispániai útjának terve foglalkoztatja. Visszatér Jeruzsálembe, hogy onnan induljon nyugatra, de előbb útjának előkészítésére Korintusból megírja levelét a római egyháznak (ApCsel. 18,23-ApCsel. 21,16).
Tervének keresztülvitelében a zsidók üldözése akadályozza meg: 58-ban a jeruzsálemi templomban elfogják s halálra akarják ítéltetni a római helytartóval. Két évet tölt fogságban, végül római polgárjoga menti meg: igazságtalan elítélése elől a császárhoz fellebbez. Hosszú, kalandos hajóút után 61 tavaszán érkezik fogolyként Rómába. Itt perének tárgyalásáig, újabb két esztendeig könnyű fogságban tartották. Lakást bérelhetett, látogatókat fogadhatott és folytathatta apostoli munkáját, de könnyű bilincsekkel állandóan a császári testőrség egy katonájához volt kötve (ApCsel. 21,27-ApCsel. 28,31). Ebben az időben írta levelét a kolosszeiekhez, az efezusiakhoz, Filemonhoz és a zsidókhoz.
Pál római figságának leírásával az Apostolok Cselekedetei véget érnek. Arról már csak a hagyományból tudunk, hogy 63 tavaszán a császári bíróság felmenti az apostolt. Ekkor megvalósítja végre Hispániába tervezett útját. Visszatérve keleten tölt hosszabb időt (65-66). Kréta szigetére hajózik, majd végiglátogatja Kis-Ázsia és Makedónia egyházait. Ebben az időben írja első levelét Timóteusnak, és a Titusznak szóló levelet. 67-ben ismét Rómában találjuk, ahol még tart Néró császár 64-ben kezdett keresztényüldözése. Az apostol fogságba kerül, s onnan írja második levelét Timóteusnak. Valószínűleg még ebben az évben vértanúsággal fejezi be életét: mint római polgárt nem feszítik keresztre, hanem lefejezik. Egy negyedik századból származó adat szerint az június 29-én történt, ugyanazon a napon, amikor Péter apostol is életét adta Krisztusért.
Az apostol levelei
Pál egyre szélesebb körben terjedő apostoli munkája közben is atyai gondosággal, állandóan figyelemmel kisérte a korábban alapított egyházak életét. Ismételten meglátogatta híveit, s ha személyesen nem mehetett, levélben külde el tanítását, intéseit és tanácsait. A szentírás az apostolnak 14 levelét őrzi; ő maga említ még egyet-kettőt, amely nem maradt ránk (lásd 1Kor. 5,9; Kol. 4,16; Fil. 3,1).
A mai bibliakritika csak nyolc levelét: a rómait, a két korintusit, a galatát, a két tesszalonikait, a filippit és a Filemonhoz írtat tekinti az apostol művének. Talán az efezusi és a kolosszei, de minden bizonnyal a két Timóteushoz és a Títuszhoz írt levél tanítványaitól származik, de valamennyi hűen tolmácsolja az apostol gondolatait.
Levelei nagy hatással voltak az egyház tanításának kialakulására. Aquinói Tamás szerint csaknem az egész hittudomány megtalálható bennük. Az apostol foglalkozik először az egyházban elvontabb teológiai kérdésekkel: ő magyarázza meg Jézus tanítása alapján az Ószövetség és az Újszövetség kapcsolatát az üdvösség történetéban; ő fejti ki az evangéliumi tanítást Krisztus személyéről, a megváltásról, a megigazulásról, az egyházról, a keresztény lelki élet alapjairól: a Krisztussal való kegyelmi életközösségről, a Szentlélek ajándékairól, a keresztény élet erényeiről, veszélyeiről és a gyakorlati szabályairól.
Valamennyi levelét görög nyelven írta. Jól ismerte a görög köznyelvet, de fáradságos munkája és súlyos gondjai közt nem sokat törődött a fogalmazás gondosságával. Leveleit tollba mondta (lásd Róm. 16,22; Gal. 6,11; 1Kor. 16,21; 2Tessz. 3,17). Eleven szellemében egymást érték az eszmék és a kifejezések, s gondolatainak áradatát nem sikerült mindig a nyelvtan és a stilisztika szabályai közé szorítania. Helyenként homályosan fogalmazott részekre, félbemaradt mondatokra vagy nehézkes mondatfűzésre találunk. Már Péter is megjegyezte második levelében, hogy Pál levelei nem könnyű olvasmányok (2Pt. 3,16). Olvasóját azonban ennek ellenére is magával ragadja nyelvének eleven fordulatossága és nagyszerű kifejezőereje. Írásaiban szinte egymásra torlódnak a hasonlatok, kérdések, felkiáltások, ellentétek és fokozások (pl. 1Kor. 9,1-13, 1Kor. 13,1-3; 2Kor. 4,8-12; 2Kor. 6,4-10). Éles szelleme és gazdag érzelmi világa lendülettel, erővel és szépséggel tölti el stílusát.
Leveleinek külső alakja az abban az időben szokásos levélforma. Az apostol nvével, címzéssel és üdvözlettel kezdődik. Ehhez szinte kivétel nélkül hálaadó vagy kérő imádság kapcsolódik. A levelek törzse általában két részből áll: a dogmatikus rész inkább elvi síkon tárgyalja a keresztény tanítást, az erkölcsi rész viszont a keresztény élet gyakorlati kérdéseivel foglalkozik, int, tanácsot ad és buzdít. Befejezésében magánközlemények és üdvözletek következnek, majd az áldás búcsúzó szavai.
A római levél
Rómába Jeruzsálemből jutott az evangélium örömhíre. Első hirdetői azok a zsidók és prozeliták lehettek, akik ott voltak az első keresztény pünkösd eseményeinél, meghallgatták Péter beszédét és megkeresztelkedtek (ApCsel 2. fejezet). Lehetséges, hogy a palesztinai egyházüldözés idején is (ApCsel. 8,1-3) több keresztény keresett menedéket a birodalom fővárosában. Tény az, hogy Pál apostol levele, amely 58-ban kelt, a keresztények között mindenütt nagyra becsült, virágzó egyházhoz szólt. Ez mindenesetre feltételezi egy kiváló egyházi személy apostoli munkáját, s ezt a hagyomány Péter apostol személyében jelöli meg. Klaudiusz császár rendelete, amely 49-ben kiűzte azsidókat Rómából, természetesen a megtért zsidákkal sem tett kivételt (ApCsel. 18,2). Ennek az lett a következménye, hogy a római egyházban a pogányságból megtért keresztények többségre jutottak és átvették a vezetést. Ez a helyzet a római egyházban a level írásakor.
Az apostol célja ezzel a levéllel az volt, hogy előkészítse római útját. A birodalom keleti részében végzett missziós munka eredményesen befejeződött: minden nagyobb városban virágzott az egyház (Róm. 15,19). Elérkezett tehát az ideje, hogy az apostol megvalósítsa évek óta tervezett útját a birodalom nyugati részébe, Hispániába (Róm. 15,24-28). Az új apostoli munka kiindulópontjának és támaszának Pál a római egyházat tekinti. Mielőtt azonban Rómába utaznék, kapcsolatba akar lépni a római hívekkel, akik közül jó néhányat már személyesen ismert (Róm. 16,3-16), elöljáróban tehát evangéliumának összefoglalását küldi el nekik. Szükségesnek tartja azt is, hogy hangsúlyozza: mint a pogányok apostola fordul a római egyházhoz is (Róm. 15,15-16).
A levél Pál evangéliumának foglalata, de nem olyan értelemben, mintha sorjában előadná a keresztény tanítás egyes pontjait. A római híveknek erre nem volt szükségük. Az apostol inkább a krisztusi evangélium középpontjában álló, nagyszerű örömhírt: a mgigazulás tanítását fejti ki. Tétele az, hogy Krisztus evangéliumának isteni ereje van: üdvösséget és erkölcsi megújulást ad minden hívőnek (Róm. 1,16-17). A levél dogmatikus része ezt a gondolatmenetet bontja ízeire: az emberiség -a zsidók éppúgy, mint a pogányok- vallási és erkölcsi tekintetben csődbe jutott és súlyos bűnökben él, ezért megigazulásra szorul (Róm. 2,1-Róm. 3,20). A megigazulás egyetlen útja a hit Jézus Krisztusban. Ez a hit részesít a megváltás kegyelmében: kibékít Istennel, Jézusban Isten gyermekévé és a Szentlélek részesévé tesz, belső erőt ad Isten parancsainak teljesítésére, s végül is örök üdvösségre vezet (Róm. 3,21-Róm. 8,39). Ezzel kapcsolatban az apostol kitér a választott nép hitetlenségére és végső sorsára vonatkozó kérdésekre (9-11. fejezet).
A levél második részében különböző erkölcsi tanításokat olvasunk (Róm. 12,1-Róm. 15,13). A befejezés az apostol terveiről szól, majd üdvözletek hosszú sora után Isten dicsőítésével végződik (Róm.15.14-Róm. 16,27).
Ezt a levelet akkor írta az apostol, amikor harmadik missziós útja végén Jeruzsálembe került, hogy a makedóniai és achájai egyházak szereteadományát elvigye a júdeia szegényeknek (Róm. 15,25-26), tehát második korintusi tartózkodása idején, 58 körül.