A többi apostoli levéltől eltérően -ebben csak János első levele kivétel- ennek a levélnek az elején hiányzik a címzett és az író megnevezése, a régi kéziratokban azonban bevezető sorai előtt ez a rövid cím olvasható: a zsidókhoz. Ezek a zsidók kétségkívül a zsidóságból megtért keresztények, mégpedig minden valószínűség szerint a jeruzsálemi egyház hívei, általában a palesztinai keresztények. A levél ugyanis "intő szó" (Zsid. 13,22) azokhoz, akiket a zsidóságba való visszaesés veszélye fenyeget. Arra buzdítja őket, hogy ragaszkodjanak bizalommal Krisztushoz és tartsanak ki állhatatosan a hitben (Zsid. 2,1-4; Zsid. 3,6; Zsid. 3,12; Zsid. 4,11; Zsid. 13,7-14). Az említett veszélyben leginkább a palesztinai zsidókeresztények forogtak. A zsidóság vezetői ugyanis az egyház első nyilvános fellépésétől kezdve ellenséges szemmel tekintettek Krisztus követőire és minden módon üldözdték őket (lásd ApCsel 4-8. fejezet). A hatvanas évek elején, a zsidó nemzeti érzés fellángolásával, mely a Római Birodalom elleni háborúra, s végül Jeruzsálem pusztulására vezetett, ez az üldözés csak erősödött. Ennek áldozata lett az ifjabb Jakab apostol, a jeruzsálemi egyház elöljárója. Másrészt a kísértés is igen nagy volt a zsidósáfhoz való visszatérésre, hiszen szemük előtt folyt a világ egyik legszebb templomában az ószövetségi istentisztelet pompája. Ilyen körülmények között nem volt könnyű dolog hűségesnek maradni a krisztusi hithez.
A levél szerzője azzal akarja megóvni a hitehagyás veszélyétől a zsidókeresztényeket, hogy kifejti nekik az Újszövetség sajátos értékeit az Ószövetséggel szemben. Az Újszövetség középpontjában Jézus Krisztus, az Istenember áll, aki az Újszövetség szerzője és főpapja. Az Ószövetség angyalok közreműködésével és Mózes közvetítésével jött létre, az Újszövetség szerzője azonban az angyalok Ura és Mózessel, Isten szolgájával szemben az Isten Fia (Zsid. 1,1-4; Zsid. 1,13). S ő főpapja is az Újszövetségnek. Az ószövetségi főpapok halandó és bűnös emberek voltak, akiknek tulajdon bűneikért is kellett áldozatot bemutatniuk, az újszövetségi főpap azonban Isten örökkévaló Fia, aki bűnt nem ismert, de végigjárta a szenvedés útját, s ezért megértő és könyörületes az emberek iránt (Zsid. 4,14-7; Zsid. 4,28). A főpap legfontosabb feladata, hogy áldozatot mutasson be a bűnök engesztelésére. Ám az ószövetségi állatáldozatok vére nem adhatott belső megigazulást az embernek, az Újszövetség áldozata, Krisztus kereszthalála viszont örök értékű megváltást szerzett (Zsid. 8,1-10; Zsid. 8,18). Ez a levél dogmatikus része.
A második rész levonja az első tanításának következményeit: állhatatos hitvallásra buzdít az Újszövetség mellett (Zsid. 10,19-39) és olvasói elé állítja az Istenbe vetett hit ószövetségi példaképeit (Zsid. 11,1-12), végül különböző intelmekkel fejezi be levelét (Zsid. 13,1-25).
Az iratnak több jellegzetes vonása van. A címzés és az üdvözlet hiányzik az elejéről, de befejezése az apostoli levelek szokott formáját követi. Az egész mű inkább szentírás-magyarázó homília jellegű. A dogmatikus fejtegetéseket gyakorlati vonatkozásó intések és buzdítások szakítják meg. Előadása nyugodtabb menetű, mint általában Szent Pál leveleié, és stílusa is sokban eltér azokétól.
Ezek a jellegzetességek és az a tény, hogy a latin egyház a montanista és novaciánus eretnekek félremagyarázásai miatt a 4. század végéig nem tekintette Pál levelének, bizonyos kételyeket támasztott a levél apostoli eredete felől. A keleti egyház régebbi hagyománya az apostol levelei között őrizte meg. A levél jellegzetességei miatt mégis valószínű, hogy megfogalmazása Pál egyik munkatársától származik, aki az apostol indítására eszméinek külső formát adott. Ma már nem lehet eldönteni, hogy ez a munkatárs Barnabás, római Kelemen, az alexadriai zsidókeresztény Apolló vagy valamelyik más tanítvány volt.