A Jelenések Könyve, görög nevén Apokalipszis, az Újszövetségi Szentírás egyetlen prófétai irata. Prófétai jövendöléseket ugyan az evangéliumokban és az apostoli levelekben is találunk, de ez a könyv stílusát, felépítését és jellegét tekintve teljes egészében az ószövetségi prófétai irodalomhoz tartozik. tartalma az Újszövetség választott népével kapcsolatos és Krisztus egyházának jövendő sorsát írja le jelképes látomásokban. A történelem folyamán az egyház állandó küzdelmet vív az Isten-ellenes hatalmakkal, sorsa üldöztetés és szenvedés, de kerestzútja sorozatos győzelmeken keresztül vezet az örök dicsőség végső diadalára.
A könyv szerzője Jánosnak, Jézus Krisztus szolgájának mondja magát (Jel. 1,1; Jel. 21,2; Jel. 22,8), aki tanúságot tett Krisztus tanítása mellett s ezért Patmosz szigetén száműzetést szenvedett (Jel. 3,2; Jel. 3,9). Az első keresztény századok íróinak egyhangú tanúsága szerint ez János apostol és evangélista, a szeretett tanítvány. Ezt a hagyományt csak a 3. században vonja kétségbe alexandriai Dénes iskolája. Nem annyira történeti, mint inkább teológiai okok alapján egy bizonyos "János presbitert" tesznek meg az irat szerzőjének. A kiliazmus néven ismert eretnekség ugyanis, amely Krisztus és az igazak ezeréves, érzéki örömökben folyó, földi uralmának eljövetelét tanította, a Jelenések Könyvének 20. fejezetére hivatkozott. Miután a kiliazmus elvesztette jelentőségét, kétséf sem merült fel, egészen a modern időkik, a könyv hitelességével szemben.
A Jelenések Könyvének kinyilatkoztatásait János azzal a feladattal kapta, hogy hűségesen írja le valamennyit (Jel. 1,11; Jel. 1,19), valószínű tehát, hogy ezt hamarosan, talán mindjárt a kinyilatkoztatás helyén, Patmosz szigetén meg is tette, ahol Domiciánusz császár uralkodása idején (81-96) volt száműzetésben.
Iratát elsősorban a bevezető látomásban említett hét kis-ázsiai egyháznak szánta az apostol, hogy allhatatos hitre és a súlyos megpróbáltatások közt kitartásra buzdítsa a híveket. Az első század végén igen nehéz időket éltek ezek az egyházak. Az állami hatóságok és a pogány nép részéről éppen úgy, mint a zsidóság részéről állandó üldözések és bántalmazások érték a kereszténységet. A bizonytalanság érzését csak növelte, hogy a legtöbb apostol már vértanúhalált szenvedett, s az egyházak híveik számát tekintve is gyengének érezték magukat az ellenséges pogány világban. A külső veszélyekhez járultak a belső nehézségek: tévtanítók bomlasztották az egyház egységét. Ebben a súlyos helyzetben nem egy hívő lélekben felmerült az aggodalmas kérdés: mi lesz az egyház sorsa? Ez a könyv válaszol rá: Az egyház nem pusztul el, Isten országa minden ellenségen győzelmet arat!
Így tehát a szenvedő kis-ázsiai egyházak a világegyház előképei: Krisztus egyházának útja az emberi történelmen keresztül az Üdvözítő szenvedésének és megdicsőülésének húsvéti misztériuma. A Jelenések Könyvének prófétai látomásai az örök isteni vigasztalás diadalmas erejével hirdetik Jézus szavait: "A pokol kapui sem vesznek erőt rajta!" (Mt. 16,18).
Aligha van még egy könyve a Szentírásnak, amelyet részleteiben és a maga egészében olyan sokféleképpen értelmeztek volna, mint ezt az iratot. A különböző magyarázatokat általános irányzatuk szerint három csoportba oszthatjuk. A kortörténeti magyarázat szerint a látomások az egyház életének első századaira vonatkoznak és a kereszténységnek a zsidóságon és a pogányságon aratott diadalát írják le. Az egyháztörténeti magyarázat az egyház egész földi életének ábrázolását látja bennük az első pünkösdtől az utolsó itéletig. Az eszkatologikus magyarázat szerint az utolsó időkben, az antikrisztus fellépésének idején szemléltetik az egyház sorsát, de olyan értelemben, hogy ebben a sorsban mintegy összegezve benne van főbb vonásaival az egyház egész története. Ez az utóbbi fele meg leginkább a könyv jellegének és az atyák magyarázatainak.
A könyv alapgondolata kétségkívül Isten örök rendeltetéseinek és végső ítéletének fokozatos megvalósulása, és Isten országának végső beteljesülése. A bevezető látomásban (Jel. 1,5-20) maga az Istenember jelenik meg főpapi ruhában és jelzi, hogy a kinyilatkoztatások első része a jelen dolgokra, második része a jövedőkre vonatkozik(Jel. 1,19). Az első rész (Jel. 2,1-Jel. 3,22) a hét kis-ázsiai egyháznak szóló isteni üzenet, melyet az apostolnak levél formájában kell a címzett egyházakkal közölni. Az üzenet tulajdonképpen isteni bírálat az egyházak akkori állapotáról. A második, a könyv fő része (Jel. 4,1-Jel. 22,5) a jövendő dolgokról szól és Isten örök rendeléseinek és ítéletének fokozatos megvalósulását mutatja be. Ez a rész a mennyei liturgia fenséges jelenetével kezdődik, melyben a "mintegy megölt Bárány", a megváltó Istenember veszi át az isteni rendelések és ítéletek megvalósításának feladatát (4-5. fejezet). Az első két látomás az emberiséget érő súlyos csapásokat írja le (6-11. fejezet). A következő négy bemutatja az egyház és az Isten-ellenes hatalmak küzdelmét. Fellép az antikrisztus és megsemmisítéssel fenyegeti Isten népét, azonban a Mindenhatónak három látomásban (az isteni harag hét csészéje, Babilon pusztulása, a fehér Lovas és serege) jelképezett isteni ereje elpusztítja és szövetségeseivel együtt örök kárhozatra veti (12-19. fejezet). Az utolsó a mennyei Jeruzsálem isteni fényben ragyogó látomása: Isten országának végső megvalósulása a teremtett világban és a hívő emberiség felvétele a Szentháromság isteni életközösségébe.
A Jelenések Könyvének tartalma és felépítése sokban hasonlít az Úr eszkatologikus beszédeihez (Mt 24-25; Mk 13; Lk 21).