Júdás, Jakab testvére (Jud. 1,1. vers; lásd Mt. 13,55), a tizenkét apostol egyike volt (Lk. 6,16; ApCsel. 1,13). Általában a Tádé melléknévvel jelölték (Mt. 10,3; Mk. 3,18). János kifejezetten is megkülönbözteti az áruló karióti Júdástól (Jn. 14,22). A fiatalabb Jakabnak, Jeruzsálem első püspökének volt a testvére, akinek egy levelét szintén a katolikus levelek közt olvassuk. Júdás tehát, mint Alfeusnak és Máriának, a Szűz "nővérének" fia, tágabb értelemben szintén "az Úr testvére" volt (Mt. 13,55; Mk. 6,3).
Életéről szinte semmit sem tudunk. Történeti feljegyzések szerint Arábiában, Szíriában, Mezopotámiában és Perzsiában hirdette az evangéliumot, s a szíriai Berituszban (Bejrút) vagy Araduszban szenvedett vértanúhalált.
A rövid levél komoly hangú intés a hitben való állhatatosságra. Mivel feltételezi az Ószövetségi Szentírás és a zsidó hagyományok alapos ismeretét, valószínűleg a Palesztinában és a szórványvidéken élő zsidókeresztényeknek szól. Tévtanítók, hitehagyott és erkölcstelen életű keresztények furakodtak közéjük, akik tagadták Jézus istenségét (Jud. 1,4. vers), káromolták az angyalokat és kigúnyolták az apostoli tanítást. Mindez jól illik az úgynevezett antinomistákra, akik az ószövetségi törvény megszűnésének címén visszaéltek a keresztény szabadsággal és minden erkölcsi törvényt elvetettek. Az apostol tehát figyelmezteti híveit Isten büntető ítéleteire, mely a tévtanítókat is utoléri (Jud. 1,5-6), és arra buzdítja őket, hogy állhatatos hitben, buzgó imádságban és élő szeretetben várják Krisztus második eljövetelét.