5. Fejezet Pál apostol második levele a korintusiakhoz

  1. Mennyei honvágy. Tudjuk ugyanis, hogy ha földi sátrunk leomlik, Istentől kapunk lakóházat: örök hajlékot a mennyben, amit nem emberkéz épített.
  2. Ezért is sóhajtozunk itt, mert mennyei hajlékunkba óhajtunk beköltözni.
  3. Csak akkor nem látszunk többé ruhátlanoknak, ha oda beköltözünk.
  4. Amíg tehát e sátorban lakunk, elnehezülten sóhajtozunk, mert nem azt akarjuk, hogy levetkőztessenek, hanem hogy felöltöztessenek, s így a halandót elnyelje az élet.
  5. Hiszen Isten, aki erre előkészített minket, a Lélek foglalóját adta nekünk.
  6. Ezért tölt el bizalom, hiszen tudjuk, hogy míg testben élünk, távol járunk az Úrtól.
  7. A hitben élünk ugyanis, nem a szemlélésben.
  8. Ám bizalom tölt el, s jobban szeretnénk megválni a testtől és hazajutni az Úrhoz.
  9. Ezért is törekszünk arra, hogy kedvében járjunk, akár nála vagyunk, akár távol élünk tőle.
  10. Hiszen mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, amint jót vagy gonoszat tett.
  11. Krisztus szeretete. Mivel az Úr félelmének tudatában élünk, igyekszünk meggyőzni az embereket, hiszen Isten előtt ismertek vagyunk, s remélem, hogy a ti lelkiismeretetek előtt is tisztán állunk.
  12. Ezzel ismét nem magunkat akarjuk ajánlani, hanem módot adunk arra, hogy dicsekedhessetek velünk azokkal szemben, akik dicsőségüket a látszatban keresik és nem a szívük igazságában.
  13. Ha ugyanis magunkon kívül vagyunk, Istenért vagyunk; ha észnél vagyunk, értetek vagyunk.
  14. Erre Krisztus szeretete sürget minket, abban a meggyőződésben, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor valamennyien meghaltak.
  15. Ő mindenkiért meghalt, hogy akik élnek, ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és föltámadt.
  16. A nagy kiengesztelés hirdetője. Ezentúl tehát nem tekintünk senkit emberi szempontból. Ha Krisztust azelőtt emberi szempontból tekintettük is, most már nem úgy tekintjük.
  17. Mindaz, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi tovatűnt, lám valami új valósult meg.
  18. Mindez Istentől ered, akit Krisztus kiengesztelt irántunk, s aki ránk bízta a kiengesztelés szolgálatát.
  19. Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelte magával a világot s nem számítja be bűneinket, sőt ránk bízta a kiengesztelés igéjét.
  20. Tehát Krisztus követségében járunk. Isten maga buzdít általunk. Krisztus nevében kérlek: engesztelődjetek ki Istennel!
  21. Ő "bűnné" tette értünk azt, aki bűnt nem ismert, hogy általa igazak legyünk Istenben.
1-10. Az örök boldogság reménye fölébreszti a mennyei haza vágyát az Apostol lelkében. Szeretné levetni halandó testét, hogy a halhatatlanság ünnepi ruhájába öltözzék és a mennyei hazába jusson. Gondolatai költői kifejezésre jutnak a gyászmise prefációjában: "Krisztusban fölragyogott számunkra a boldog föltámadás reménye, s bár elszomorít minket a halál bizonyossága, megvigasztal az eljövendő halhatatlanság ígérete, mert híveidnek élete, Urunk, megváltozik ugyan, de nem szűnik meg, és a földi élet hajlékának porráválása után, a mennyekben kapnak örök lakóhelyet".

11-21. Szent Pált nem az önszeretet, hanem Krisztus szeretete vezeti apostoli munkájában (11-15). Krisztus a megváltás művével kiengeszteli Istent az emberiség iránt. Az Apostol élete föladatának tekinti, hogy ennek a nagy kiengesztelésnek hirdetője legyen (16-21).

16. Megtérése előtt emberi szempontok és farizeusi elfogultság vezették az Apostolt, és Jézus isteni küldetését sem fogadta el.