Képek, térképek

A Pátriarchák vándorlásai

A kivonulás

A héberek megmenekültek Egyiptomból, de csak a tíz csapás után. A csapások közvetlen kihívást jelentettek Egyiptom isteneinek és megmutatták, hogy mennyire tehetetlenek a héberek Istenével szemben.
A rabszolgák nagy sietve felkészültek a menekülésre. Aranyat, ezüstöt és ruhát kértek fogvatartóiktól, és amikor az egyiptomi családok elsőszülött fiai elpusztultak az utolsó csapás során, elindultak. Az elindulás előtti éjszakán elfogyasztották első húsvéti ételüket, megünnepelve azt, hogy Isten megkímélte fiaikat, és megszabadítja őket Egyiptomból. A zsidók minden évben megünneplik a Húsvét ünnepét, megemlékezésül történelmük nagy eseményéről.
A héberek valószínűleg Kr.e. 1280 körül hagyták el Egyiptomot. Azzal tévesztették meg üldözőiket, hogy átkeltek a Jam Szúfon, azaz "Sártengeren" (nem a Vörös-tengeren), a mocsarakon keresztül, a Keserű-tavak és Zilu városa között. Kánaán, az "igéret földje" felé vezető útjukon elérték a sivatagot. Szerverzetlenek voltak, és alig volt felszerelésük, mégis hitték, hogy Isten megszabadítja és kivezeti őket.

Megtelepedés Kánaánban

Ahogy Józsua szembekerült ezekkel a problémákkal, örülnie kellett a Mózes mellett szerzett tapasztalatoknak. Mózes ugyanis rájött, hogy vezérnek lenni nem könnyű feladat. Tudta, hogy milyen érzés egyedül lenni, kiválasztottként, amikor éppen azok vádaskodnak ellene, akiken segíteni akart. Istenbe vetett hite azonban erőt és bátorságot adott neki, hogy véghezvigye feladatát. Józsua, amikor elkezdte munkáját, tudatában volt Isten igéretének: "...veled leszek, ahogy Mózessal is vele voltam, nem hagylak el, nem szolgáltatlak ki." (Józs.1,5)

A királyság kialakulása

Az asszír sémi nép, amely a mai Észak-Irak területén élt. Források bizonyítják, hogy az asszírok már Kr.e. 2300 körül ott éltek és nyelvük nagyon hasonlított a babilónira. Asszíria Kr.e. 1500-1100 között vált a Közel-Kelet vezető nemzetévé, és nyugaton egészen az Euphratész folyóig terjeszkedett. Ezt visszaesés és káosz korszaka követte, amikor az arámi nomádok megtámadták Asszíriát, és visszaszorították hatalmát. Körülbelül Kr.e. 900-tól kezdődően azonban katonakirályok sora indított támadást, hogy visszaszerezze az elveszett területeket, és szigorú ellenőrzést vezessen be a terjeszkedő birodalmon belül.
A Biblia gyakran említi az asszírokat, akik Kr.e. 750-től állandó fenyegetést jelentettek Izrael és Júda számára. Amikor legyőztek egy népet, gyakran a lakosság nagy részét áttelepítették a birodalom más területeire, hogy így csökkentsék az ellenállás veszélyét. Azután idegeneket telepítettek a helyükre. A meghódított államok megadóztatásának gyakorlata ismételten felkelésekhez vezetett.

A babilóni birodalom

Kr.e. 598-ban lázadás tört ki Júdában és babilóni csapatok indultak a leverésére. Mire megérkeztek, Jójákim már halott volt, és fia, Jehójákin ült a trónon, aki háromhónapos ostrom után megadta magát. Jeruzsálemet elfoglalták, és Júda vezetőit Babilónba hurcolták. Jehójákin helyére nagybátját, Cidkiját ültették, Babilónból irányított bábkirálynak. Cidkija Jeremiás biztatása ellenére túl gyenge volt ahhoz, hogy jó uralkodó legyen, és amikor Kr.e. 589-ben kitört az újabb lázadás, a babilóniak elhatározták, hogy példát statuálnak Júdában. Kr.e.587-ben elfoglalták Jeruzsálemet, lerombolták a várost és a templomot, és még több embert hurcoltak fogságba Babilónba. Köztük volt Cidkija is, akit hűtlenségéért megtorlásul távoli urai megvakítottak.

Jeremiásnak megadták a lehetőséget, hogy csatlakozzék a száműzöttekhez, de ö úgy érezte, ott a helye azzal a néhány szegényemberrel, akit Júdában hagytak, hogy megműveljék a földet. Végül ezek az emberek arra kényszerítették, hogy velük menjen Egyiptomba, ahol valószínűleg meghalt. Így a függöny végleg lehullott Júda történelmére, és az elkövetkező ötven évben a nép tébbsége száműzöttként Babilónban maradt. Ezután újra bekövetkezett az elkerülhetetlen. Babilón erős nemzete, amely meghódította az egész Közel-Keletet, az északi Asszíriától a déli Egyiptomig, hatalmának tetőpontjára érkezett, és hanyatlásnak indult. Ez az időszak már a perzsák kora volt, akik elhomályosították a korábbi birodalmak dicsőséget, és velük együtt új remény és élet következett a zsidók és Júda számára.

A két szövetség között

Nagy Sándor (Alexandrosz) csak tizenhárom éven át uralkodott Görögországban, de ez alatt a rövid időszak alatt megváltoztatta a történelem menetét, és elterjesztette a görög eszméket és szokásokat az egész akkor ismert világban. Mindössze húszéves volt, amikor Észak-Görögország egyik körzetének, Makedóniának a királya lett, ugyanabban az évben, amikor III. Dareiosz a perzsa trónra került.

Hamar ellenőrzése alá vonta az egész országot. Azután, attól a céltól vezérelve, hogy a távoli országokban is elterjessze a görög nyelvet és kultúrát, 40000 fős hadseregével átkelt Kisázsiába, onnan Egyiptomba vonult, s Alexandria néven új várost alapított. Valójában egy sor új várost alapított, közülük tizenhatnak adta az Alexandria nevet. Ezek a városok, szerte az új birodalomban, a görög hatás fontos központjai lettek.

A perzsa birodalom összeomlott előtte. Nemegyszer a sajátjánál kétszer nagyobb hadseregeket győzött le. Egyiptomból keletre vonult, és elfoglalta Babilónt, Szúzát és Perszepoliszt. Amint azonban elérte az Indus folyót és a Himalája lábait, hadserege úgy döntött, hogy elég volt a harcból és haza akar térni. Hazafelé menet Babilónban Alexandrosz járvány áldozatául esett. Megérdemelten nyerte el a "Nagy" melléknevet.

Halála után birodalmán négy hadvezére osztozott. Egyikük, Szeleukosz, megszerezte Mezopotámiát, Kis-Ázsiát és Szíriát, és a szíriai Antiokheiában építette fel fővárosát. Leszármazottait "szeleukidáknak" nevezték. Egy másik hadvezér, Ptolemaiosz, Egyiptom uralkodója lett, és megalapította a Ptolemaioszok dinasztiáját.

A római befolyás

Nyolcvan évi önkormányzat után a zsidók újra egy idegen hatalom -Róma- alattvalóivá váltak. Kr.e. 63-ban Pompeius római hadvezér, közel-keleti hódítása során, leigázva Szíriát római provinciává tette. Amikor két rivális zsidó trónkövetelő hozzá fordult segítségért, elhatározta: vitájukat azzal zárja le, hogy Judeát megszerzi Rómának. Bevonult Jeruzsálembe, és gondoskodott arról, hogy ettől fogva csak Róma által megerősített uralkodók kormányozhassák a zsidókat.

Róma városa Itáliában, Palesztinától több száz mérföldre feküdt. Kr.e. 753-ban alapították. Kezdetben királyok uralkodtak felette, később pedig a város gazdag családjaiból válsztott többszáz tagú szenátus. A szenátust a hivatalát egy éven át viselő két konzul vezette. Kr.e. 250-re Róma már egész Itáliát befolyása alá hajtotta, és hódító hadjáratokra indult a Földközi-tenger körüli országok ellen. Rómának egyre nagyobb és nagyobb hadseregekre volt szüksége ahhoz, hogy új területeket szerezzen. Következésképp a római hadvezérek hatalma annyira megerősödött, hogy hadseregük élén már Róma ellen vonulhattak és átvehették a uralmat.

Így a Kr.e. 1. században Rómában többször dúlt polgárháború, és nagy volt a politikai bizonytalanság. Julius Caesar, Pompeius és Marcus Antonius egymással vetélkedtek a hatalomért. Végül Julius Caesar fogadott fia, Octavianus legyőzte vetélytársait, és megszerezte Róma népének támogatását. Kr.e. 27-ben felvette az Augustus nevet, és kikiáltották Róma és a tartományok császárának.

Augustus jó uralkodó volt, akit békehozóként ünnepeltek. Átszervezte a provinciák irányítását. Megengedte a szenátusnak, hogy helytartókat nevezzen ki a régebbi, rendezetteb provinciák -például Szicília- élére, ahol már nem állomásozott hadsereg. Az újabb provinciákban azonban, ahol fennállt a lázadás vagy a határháború veszélye, a kormányzót az imperátor személyesen nevezte ki. Ezekben a provinciákban a római légiók képviselték a törvényt és tartották fenn a rendet.

Augustus Kr.e. 14-ben bekövetkezett haláláig uralkodott. Mostohafia, Tiberius követte, aki Kr.u. 37-ig gyakorolta a hatalmat. Jézus élete a két császár uralkodásának idejére esett. Lukács 2,1 Lukács 3,1

Palesztina Jézus korában

(Apostolok 8,1) Amikor Istvánt Jézussal foglalkozó prédikációi miatt halálra kövezték, ott volt egy Saul nevű férfi is, aki helyeselte a gyilkosságot. Röviddel ezután mégis ő lett a világ egyik leghíresebb keresztény igehirdetője. Kr.u. 1-ben, zsidó szülőktől született, Kilikia római provincia fővárosában, Tarszoszban. Apja római polgár volt, és ez azt jelentette, hogy ő is római polgár lett. Amikor zsidó otthonától és barátaitól távol volt, római nevét -a Paulust, Pált- használta.

Az ifjú Sault Jeruzsálembe küldték iskolába, ahol a híres Gamaliél rabbinál tanult. A farizeusok pártjához csatlakozott, és buzgón betartotta a zsidó törvényt, minden részletében. Valószínűleg Jeruzsálemben tartózkodott Jézus küldetése és halála idején, de arról nincs tudósításunk, hogy találkozott volna Jézussal.

Saul, amikor meghallotta István beszédét, egy dologban biztos volt: gyűlölte Jézus követőit. Ezek arra biztatják a népet -gondolta-, hogy szegje meg Isten törvényeit. És hogyan lehetne messiás olyan valaki, akit mint valami bűnözőt megfeszítettek? Arra a következtetésre jutott, hogy a keresztényeket ki kell irtani, mielőtt még nagyobb befolyást szereznek. Engedélyt kért a főpaptól, hadd kutassa fel és hozza vissza Jeruzsálembe a Damaszkuszba menekült keresztényeket, hogy a bíróság itélkezhessen felettük.

Már majdnem megtette a 225 kilométeres utat északra, Damszkuszba, amikor történt valami, ami megváltoztatta az életét. Egy látomást látott: Jézust látta, és hallotta, hogy őt szólítja. Egy szempillantás alatt rádöbbent, hogy amikor a keresztények ellen harcolt, valójában magával Istennel harcolt. Látta, hogy Jézus volt Isten messiása, és immár nem halott, hanem él. (Apostolok 9,1-9)

Amikor Damaszkuszba érkezett, nem fogta el a keresztényeket, hanem elkezdett maga is velük együtt istentiszteletekre járni. Mindenki megdöbbenésére nem azért ment a zsinagógákba, hogy elitélje a keresztényeket, hanem hogy újonnan ébredt hitéről beszéljen ott is. Nem sokkal ezután történt, hogy néhány zsidó összesküdött ellene, hogy megöljék. Csak úgy tudott megmenekülni, hogy egy kosárban leeresztették Damaszkusz városfaláról. A keresztények üldözője most maga lett üldözött. (Apostolok 9,19-25)

Három évvel azután, hogy keresztény lett, Saul találkozott Jeruzsálemben Jézus néhány követőjével. Azok féltek tőle, azt gondolták, hogy lehet, hogy csak színleli a kereszténységet, hogy elfoghassa őket. Barnabás azonban megbarátkozott Saullal, és bemutatta őt néhány apostolnak. Az apostolok megbizonyosodtak róla, hogy Saul megváltozott, és meghívták, hogy ossza meg velük Jeruzsálemben az igehirdetés munkáját. Ellenségei azonban megint az életére törtek, így aztán ismét menkülnie kellett. Caesareába utazott, és onnan hajón haza Tarszoszba. A következő tíz évet valószínűleg otthon töltötte, igehirdetéssel, és részt vállalva a családi sátorkészítő iparban. Saul, aki nemegy keresztény egyházat alapított, akárcsak Ábrahám (a zsidó nép ősatyja), hamarosan megváltoztatta nevét. Élete hátralévő részében római nevén ismerték, Pálnak, amly név a nem-zsidó hallgatóság körében otthonosabbnak hangozhatott. (Apostolok 9,26-30; Galatáknak 1,18-24)

Az első utazás, Kr.u. 46-47

A szíriai Antiokheia ötszázezer lakosával a római birodalom harmadik legnagyobb városa volt. Virágzó egyházát röviddel Jézus halála után azok a keresztányek alapították, akik az üldöztetések miatt menekültek el Jeruzsálemből. Ők voltak az elsők, akik nagy számban fogadtak be az egyházba nem zsidókat is. Amikor Barnabás Jeruzsálemből megérkezett, hogy megvizsgálja, mi a helyzet, el volt ragadtatva attól, amit látott. Rögtön Tarszoszba ment, hogy magával hozza Sault is. Ezután egy éven át tanították az új keresztényeket Antiokheiában. (Apostolok 11,19-26)

Az egyház azonban szükségét érezte annak, hogy az apostolokat távolabbi területekre is elküldje az örömhírrel. Így ők ketten felkerekedtek, és segítőtársul magukkal vitték Barnabás unokaöccsét, János Márkot. Antiokheia kikötőjéből, Szeleukeiából Ciprusba hajóztak. A szigetet Barnabás -mivel ott született- jól ismerte. (Apostolok 13,1-3)

Szalamiszban, ahol partot értek, a zsidó zsinagógában tanítottak. Azután a 160 kilométerre fekvő Paphoszba utaztak, a sziget fővárosába. Tanításuk olyan nagy hatással volt Sergius Paulusra, Ciprus helytartójára, hogy ő is megkeresztelkedett, bár egy varázsló, akinek korábban a befolyása alatt állt, ellenezte.

A hittérítők Ciprustál északra vitorláztak, a mai Törökország területére. Bár kettejük közül Barnabás volt az idősebb, nagyobb tehetsége révén hamarosan mégis Pál vált vezetővé. Pergé mellett értek partot, és északra, Galatia provincia hegyei felé indultak. János Márk ekkor váratlanul elhatározta, hogy otthagyja őket, és visszatér Jeruzsálembe. Okai nem világosak. Talán megijedt a rájuk leselkedő veszélyektől, vagy egyszerűen csak honvágya támadt. A későbbi években azonban értékes vezetőnek bizonyult. Pál, amikor élete végén börtönben ült, leveleiben úgy hivatkozott Márkra, mint barátjára és munkatársára. Valószínűleg ez a Márk volt Márk evangéliumának szerzője. (Apostolok 13,13-14; Kolosszeiaiaknak 4,10; 2 Timotheosz 4,11; Filemon 1,24)

A piszidai Antiokheiában Pált meghívták prédikálni a zsinagógába, és sok istenfélő áttért a keresztény hitre. Amikor azonban azt mondta a nem-zsidóknak, hogy nem kell betartaniuk a zsidó törvény minden előírását ahhoz, hogy Isten elfogadja őket, a zsidók féltékenyek és mérgesek lettek. Így Pált és Barnabást kiűzték a városból. (Apostolok 13,50)

Ugyanez történt a következő helyen, Ikónionban is, ezért Pál és Barnabás a 40 kilométerre fekvő Lüsztrába menekült. (Apostolok 14,2) Amikor Pál meggyógyított egy bénát, a babonás helybeliek annyira elképedtek, hogy azt gondolták, Pál és Barnabás nem más, mint Hermész és Zeusz görög istenek emberi formában. Sok fáradságba került, míg megmagyarázták nekik, hogy ők ama nagy Isten követei, aki a földet teremtette. (Apostolok 14,12)

Ekkor megjelent néhány antiokheiai és ikónioni zsidó, és folytatták a saját városukban elkezdett áskálódást ellenük. Pált csaknem halálra kövezték, de elég gyorsan felépült ahhoz, hogy továbbmenjenek tanítani egy másik helyre, Debrébe. Pál és Barnabás ezután visszatért Lüsztrába, Ikónionba és Antiokheiába, hogy bátorítsa az új keresztényeket, és kinevezze az egyházi vezetőket. Már két éve távol voltak, és 2240 kilométert tettek meg szárazföldön és tengeren, mire visszatértek a szíriai Antiokeiába. (Apostolok 14,19

A második utazás, Kr.u. 50-52

A következő út kétszer ilyen hosszú volt. Három évvel később kezdődött, amikor Pál rájött, hogy ideje visszamennie a Galatiában alapított egyházakhoz. felkerekedett Antiokheiából, és magával vitte barátját, Szilaszt is. Kétségkívül meglátogatták tarszoszt, Pál szülővárosát, amikor útjuk Szírián és Kilikián át vezetett. Úgy találták, gogy Debrében, Lüsztrában és a piszidiai Antiokheiában az egyházak virágzanak. Lüsztrában találkoztak Pál egy fiatal görög barátjával, Timotheosszal, és magukkal vitték útjukra. (Apostolok 15,22-41; Apostolok 16,1)

Pál nyugatra, Asia római provincia fővárosába, Epheszoszba akart menni. A körülmények azonban megakadályozták ebben, így Pál és Szilasz Asia észak-nyugati partja, Troász felé fordult. Ez a város a régi Trója helyén feküdt, amelynek harcosai Pál kora előtt 1200 évvel, tíz éven át harcoltak a görögökkel.

Pál itt álmot látott, amelyben Isten azt mondta neki, hogy keljen át Európába, és ott is tanítson. Pál, Szilasz és a hozzájuk csatlakozó Lukács áthajózott a görögországi Neapoliszba. Az Észak-Görögországot átszelő római út, a híres egnatiai út mentén végiglátogatták a görög városokat. (Apostolok 16,9-10)

Virágzó egyházakat alapítottak Philippiben és Thesszalonikében. A következő évben a melegszívű Philippi-beli keresztények különösen megszerették Pált. De ellenzőik is akadtak. Rövid börtönpihenőjüknek egy földrengés vetett véget. A város babonás vezetői szabadon bocsátották a keresztény foglyokat. A hittérítők továbbmentek Bereiába, de Pálnak ismét ellenségei támadtak, ezúttal thesszalonikéi zsidók. Gyorsan menekülnie kellett, így dél felé, Athénnak vette útját, ahol megvárta míg társai csatlakoznak hozzá. (Apostolok 16,19-40; Apostolok 17,1-15)

Pál nem szándékozott Athénban időzni és prédikálni, de a bálványok és szentélyek sokasága elszomorította. A piactéren beszélni kezdett a népnek Jézusról, és vitára hívta ki a filozófusokat. felkérték, hogy fejtse ki nézeteit az Areiopagosz dombján ülésező városi tanács előtt. Egyesek zavarba jöttek, mások nevettek, amikor Jézus feltámadásáról beszélt. Voltak azonban, akik hittek neki és megkeresztelkedtek, mielőtt Pál továbbment volna Korinthoszba. (Apostolok 17,16-34)

Pál tizennyolc hónapig maradt Korinthoszban, Szilasz és Timótheosz is csatlakozott hozzá. Annak ellenére, hogy a város erkölcsi és társadalmi rendje nagyon romlott volt, az egyház gyorsan növekedett. Az emberek ingatagsága és erköcstelensége az egyházra is hatott. Később, a korinthoszi egyháznak írott leveleiben Pál nyíltan beszélt a hívők részeg magatartásáról az összejövetelek alatt, és a rossz kapcsolatról az egyház tagjai között. A város sok fontos polgára, köztük a gazdag háztulajdonos Titus Justus, akinek a házában az egyházközség találkozott, és Erastus a városi kincstárnok is keresztény lett. (Apostolok 18,1-17)

Pál és társai végül Kenkhré kikötőjéből vitorláztak el. Útjuk utolsó szakasza, Epheszoszon, Jeruzsálemen és Caesareán keresztül Antiokheiába, mintegy 1600 kilométert tett ki. Az egyház immár nemcsak Palesztinában, Kis-Ázsiában, hanem Görögország jelentősebb városaiban is szilárdan megvetette a lábát. (Apostolok 18,18-23)

A harmadik utazás, Kr.u. 52-56

Pálnak végül sikerült teljesíteni régi vágyát, hogy meglátogassa Epheszoszt. A 250 ezer lekosú város Artemisz (római nevén Diana) templomáról volt híres. A helyi ezüstművesek vagyont gyűjtöttek istennő-szobrocskáikkal, amelyeket az évente megrendezett nagy artemisz-ünnepre a városba érkező embereknek árultak. (Apostolok 19,1-20)

Pál több mint két évet töltött Epheszoszban. Egy ideig a zsinagógában tanított, amjd Türannosztól bérelt iskolát tanítás és viták céljára. Betegeket gyógyított. Néhányan, akik fekete mágiát űztek, megkeresztelkedtek, beismerték gonosz üzelmeiket, ráolvasókönyveiket elhozták és nyilvánosan elégették. Az egyház olyan nagyra nőtt és úgy megerősödött, hogy heves ellenszenvet váltott ki a városban.

Az ezüstművesek ipara lehanyatlott, mert az emberek már nem hittek Artemiszben. Egy Démétriosz nevű ezüstműves gyűlést hívott össze, mert attól félt, hogyha Pálnak továbbra is megengedik a tanítást, fel kell hagyniuk az üzlettel. (Apostolok 19,23-41) A kézművesek haraggal telve kivonultak az utcára. Hamarosan nagy csődület támadt, és magával hurcolva Pál két társát, Gaiust és Arisztarkhoszt, követte a kézműveseket a színházba. A 25000 ember befogadására alkalmas színházban két órán át óriási volt a hangzavar, amíg a tömeg ezt kántálta: "Nagy az epheszosziak Artemisze!"

Végül a város jegyzője csillapította le őket. Kijelentette, hogy a keresztények semmilyen bűnt nem követtek el, és ha valakinek panasza van Pál ellen, azt törvényes úton, a bíróságnál kell bejelentenie. Figyelmeztette őket, ha nem mennek gyorsan haza, számolniuk kell a veszéllyel, hogy római uraik megbüntetik őket lázadásért.

A nép megfogadta tanácsát és hazament. Az egyház békés növekedése értelmében azonban Pálnak al kellett hagynia a várost. Elindult újra Görögországba. Amikor szakadás következett be a korinthoszi egyházban, Pál egy levéllel elküldte Titust, hogy oldja meg a nehézségeket. Most azonban személyesen akart odamenni. Philippin, Thesszalonikén és Bereián keresztül ért oda, és három hónapot töltött Korinthoszban. Miután rendbehozta a korinthoszi egyház ügyeit, és meghallotta, hogy meggyilkolására újabb zsidó összeesküvést szőnek, Pál a szárazföldön keresztül visszatért Philippibe. (Apostolok 20,1-6)

Innen Troászba hajózott, ahol Görögország és Kis-Ázsia számos egyházából csatlakoztak hozzá barátai. A szegény jeruzsálemi keresztények számára pénzt gyűjtöttek egyházaiktól. Pál így akarta bizonyítani a palesztinai karesztényeknek, hogy a nem-zsidó keresztények törődnek velük, és mindannyian Jézus Krisztus egy és ugyanazon egyházának tagjai.

Jeruzsálemből Rómába, Kr.u. 60-61

Pál alig néhány napja volt Jeruzsálemben, máris újra bajba került. Ellenséges zsidó zarándokok, valószínüleg epheszoszi látogatók, felismerték a templomban. Megvádolták, hogy egy nem-zsidót is behozott a templom belső udvarára, ahol pedig csak zsidók tartózkodhattak. Állításuk hamis volt, de gyorsan zavargást okozott. Pált csak az éppen idejében érkező római katonák mentették meg a haláltól azzal, hogy az Antónia vár biztonságos termeibe vitték. (Apostolok 21,27-39)

Pált saját biztonsága érdekében titokban átszállították a tartományi helytartó főhadiszállására, Caesareába. Két éven át ült börtönben, amíg a helytartó, Felix töprengett, mit tegyen vele. Festus, a Felixet felváltó új helytartó elhatározta, hogy Jeruzsálemben állítja bíróság elé Pált, ahol zsidó vádlói ismertethetik az ügyet. Pál kevés esélyt látott arra, hogy a zsidó hatóságok előtt kivívja igazát, ezért, élve római prolgárságával, fellebbezett, hogy Rómában, a császár előtt vizsgálják ki az ügyét. (Apostolok 23,16-24,27; Apostolok 25,6-12)

Pált egy római centurio, Julius őrizetére bízták, aki jól bánt vele, és megengedte, hogy barátai, Lukács és Arisztarkhosz is vele utazzanak. A római tengeri út mejdnem szerencsétlenséggel végződött, a hajó ugyanis a vad szelek szeszélyének kitéve két hét után zátonyra futott Málta szigetén. Hogy könnyebbé tegyék a hajót, a búzarakományt a tengerbe szórták, a 276 utasnak és a személyzetnek pedig partra kellett úsznia. (Apostolok 27,1-44)

A háromhónapos máltai tartózkodás alatt Pál folytatta a tanítást Krisztusról, majd egy másik gabonaszállító hajóval az itáliai Puteoli kikötőjébe érkeztek. Pálnak megengedték, hogy egy hetet ott töltsön a keresztényekkel. A Rómáig hátralévő 240 kilométert a híres úton, a Via Appián tették meg. (Apostolok 28,1-15)

Pál régóta dédelgetett vágya volt, hogy eljusson Rómába. Most azonban tárgyalásra váró fegyencként érkezett meg. Egy katona őrizte, de megengedték neki, hogy saját szálláson lakjon. Onnan leveleket írhatott egyházainak, vendégeket fogadhatott, és taníthatott mindenkit, aki eljött, hogy meghallgassa. Két évig lakott itt, és itt ér véget Lukács elbeszélése. Nem tudjuk mi történt ezután. Valószínűleg kihallgatták Neró császár előtt, és ártatlannak nyilvánították. Ezután még további két évet tölthetett utazással, tanítással és az egyházak bátorításával, mielőtt Kr.u. 64-ben, amikor a társadalmi elégedetlenségek idején a keresztényeket zaklatták és üldözték, Rómában mártírhalált halt hitéért.

Izajás-tekercs. Részlet a Quaránban talált Izajás-tekercsből. Kr.e. 2. század.

Bodmer papirusz 200 körül. Részlet János evangéliumának első fejezetéből

Sinai kódex Kr.u. 350 körül másolták Palesztinában. A teljes görög nyelvű Bibliát tartalmazza.